gondolatlepkék

Megyek drámázni felnőttekkel. Nőkkel. Már előre viszolygok - felnőtt nőknél rosszabb társaságot nehezen tudok elképzelni magamnak. Ráadásul anyák, akik otthon vannak gyerekeikkel. Nem javít a helyzeten, hogy közéjük tartozom.

Elmentünk picipöttyel egy baba-mama klubba, mert a macska beteg lett és csőtörés miatt nem volt víz itthon (összefüggés: a beteg macskát ápolgatni és simogatni kell, de a betegmacskás kézzel nem lehet gyerekhez nyúlni. A beteg macska egyedül is boldogul ha van puha fekhely és víz, ergo a legjobb csemetéstül útra kelni, így nincs kísértés macskasimogatásra és van víz, ha szükséges.)  Bár könnyen oldódom és ismerkedem, most direkt nem nyitottam. Ha kérdeztek kedvesen válaszoltam, aztán elcsendesedtem - ennek eredménye mérhető: nem csökkent a fal köztem és az idegen anyák között. De nem is akartam belefolyni a társalgásukba - vajon a bolognai rendszert már idén bevezetik (igen, kedves világtól elzárt anyukák) vajon hol lehet logopédiát tanulni ( internet, Győr, Budapest - jaj, nem bírom!) és alig vártam, hogy a gyerekem megehessen mást is mint sütőtököt, mert már úgy untam neki főzni(kész, agyhalál!). A csemetéik sorra kipróbáltak, náluk bejöttem, Aprócska édes volt, ennyi elég.

A macska persze időközben meggyógyult - heveny bélhurutot kapott, mert nem bírja nyers halat és sokat vevett belőle. Elvittem macskadoktorhoz, ahol kapott egy anyagcseregyorsítót. Elfelejtették mondani, hogy turbógyors és rohanjak haza ahogy a csövön kifér - ezért következhetett be az, hogy míg békésen, nyugtatgatva a macskát kocsikáztam haza egyszercsak orrfacsaró bűz csapta meg az orrom. Mivel szellőztetésre sem múlt el, gyanítottam, hogy nem csak légnemű anyag okozza a szagot a kocsiban. Kicsit rosszul reagálok mindenre ami büdös (ez pedig fertelmes volt,nem szimplán büdös), így hazáig imádkoztam, hogy a folyamatos hányingertől és könnyezéstől befolyásolva ne üssek el gyalogost, ne fussak padkára, ne szaladjak másik autóba és jól vegyem be a kanyarokat. Már a lépcsőházban kiengedtem a kakássegűt, aki miákolva futott fel a harmadikra. Halált megvető bátorsággal győmöszöltem teszkószacskóba a bűzokozó törölközőt és dobtam kukába a ház elé. Még este későn is ott volt a szag a lépcsőházban, de senkinek nem mondtam, mi az oka. Macsika egy napig feküdt a fürdőben a gyengélkedőn és másnapra már semmi baja nem volt. Én viszont napokig éreztem azt a rettenetes szagot.

No, vissza a munkába - de előtte még megnézem Pöttyöt, aki az összes takarót maga alá gyűrve alszik(mint kiskakas a szemétdombon, megsimizem a macska fejét, no meg Csibéjét is - aki kitalálta, hogy megmikrózza a rég összeszáradt sajtot és most késsel villával próbálja enni a ropogós puffancsot, nehogy piszkos legyen a keze. A férjek igen vicces dolgokat művelnek.

Cseppem, aki hétfőn lesz hét hónapos, szombat óta áll, ha kapaszkodhat valamibe. Elvittem nagyija munkahelyére, és életében először nem csak dekorációt szolgált a lábán a cipő. Büszkén, bár kicsit imbolyogva, állt a kezembe kapaszkodva a földön.

Ha nem nő a foga éppen, úgy mint ma, akkor csoda kedves és mosolygós. De ma nyűgös és vele én is, mert sehogyan sem haladok. Most őszintén mondhatom, az anyukák kedvenc többesével élve: nyűgösek vagyunk. Még a konditerembe se jutottam le.

Ami a fogyást illeti, rettenetesen elszámoltam magam. De hogy mit nem vettem számításba, az nem tisztázott. A csokiról ugyan nehezen tudok lemondani, de a némi csokikon felül lassan már csak ebédet eszem és napi egy-másfél órát edzek és mégsem mozdul a súlyom. Szerintem direkt kitolás ez a hormonjaim részéről. Kezdek belezuhanni a teljes elkeseredettségbe, amiben csak a mázsányi csoki elfogyasztása ad némi vigaszt, aztán végül belefúlok a hájamba és a csokipapírokba.

Kedvenc boltom lassan már nem a kedvenc boltom. Ez volt az egyetlen olyan barátságos üzlet, ahová öröm volt lemenni, akár babakocsival is. Ám mindennek vége. Történt tegnapelőtt, hogy a napi séta után és hazatérés előtt gondoltam veszek ezt-azt (csokit is) a kedvenc spáromban. Betoltam hát a babakocsit az előtérbe, túljutottam a belül gombos ajtón és megtorpantam. A szűk átjáró végét ugyanis eltorlaszolták egy olyan forgóajtó izével, amitől egyébként is a frász kerülget, mert mindig attól félek, hogy beszorulok. Álltam tehát a gombra zárt ajtó és a frissen felszerelt forgóajtó között babakocsimmal tétován, és egy pillanat alatt rámzuhant az érzés, hogy a társadalom megbélyegzett tagja vagyok. A babakocsis nem kívánt állampolgár.  Pillanatnyi kétségbeesésemben kicsi, s mint később kiderült, múlandó reménysugarat adott az a fiú, aki éppen belépett a csak egyfelől nyitható ajtón. Bár szóltam, hogy ne csukja be az ajtót, hangom valószínű erőtlen lehetett, legalábbis ábrándozásai felhőjét nem törte át, így újra bezáródtam. Végül hátrahagyva a babakocsit átverekedtem magam a forgóajtón és a kasszánál álló tömegen és újra bejöttem a bejáraton, amin kereesztül kicsieleztem a babakocsit, benne a megébredő csöppemet. Később kiderült, hogy a forgóajtó néhány szarka hajlamú anyuka miatt lett felszerelve, akik arra használták méretes babajárművüket, hogy a boltból fizetés nélkül csempésszenek ki árut. Azt hiszem, ez jellemzően magyar megoldás. A pár tolvaj miatt, akik feltételezem eléggé nagyszájúak ahhoz, hogy félelmet ébresszenek a boltosnénikben, szóval miattuk szívnak a rendes anyukák. A világban, ahol mindenütt az akadálymentesítésre törekszenek.

Cseppem mindeközben már négykézlábra állt, egyre ügyesebben kúszik előre és nyitja a száját, ha  kanál közelít feléje. Vidám és okos kislány, akivel lehet már most bohóckodni. Élvezi a saját hangját, ezért rámijeszt azzal, hogy úgy csinál, mintha köhögne, befele veszi a levegőt és nyekereg, mint egy rozsdás vasajtó. Ma este azt játszottuk, hogy egyet ő nyekergett, egyet én és a nyekkentések között kacéran elbújt a párnák mögé. Lefekvés előtt, mikor a szokásos tejecskéjét egyedül kiitta az üvegből, hallottam a hátam mögül, hogy nyikorog. Odanéztem, és láttam, hogy teli szájjal vigyorog a hátamra, alig várja, hogy a hangra odanézzek. Hát muszáj volt felkapni és agyonpuszilgatni.

Itt tartunk most. A kilókkal hadakozom, az álomsúly nem jön magától és a kitartás sem az igazi, ez utóbbit mindig kihagyom a számításaimból. De sebaj, vissza nem híztam, ami lement, így tényleg bízhatok abban, hogy majd lesz jobb is. Egy asztrológus ismerősöm azt mondta, hogy nem maradok mindig karcsú a horoszkópom szerint. De azt is mondta, hogy két fiam lesz, összesen. Egyelőre van egy lányom, és ha egy jóslat nem jött be, akkor a többibe is csúszhat hiba. Nincs okom a pesszimizmusra.

Bübüte mostanság már hét órakor alszik, cserébe viszont már hét órakor fent van. De mivel ügyes kislány, kap a kezébe bébiteás cumisüveget fogantyúval  és addig issza, míg el nem fogy. Akkor aztán, mint részeg törpe elhajítja az üveget, szélesen elvigyorodik és kissé tétova mozdulatokkal lát a reggeli testmozgáshoz. Mostanra már tökélyre fejlesztette a forgolódást, a legújabb mutatvány a jógából ismert kobra póz, fél kézzel. A másikkal lepkevadászatot folytat, vagy mamapulcsit ragad magához. Mivel balerinám beizegi -mozogja magát az ágy sarkába, kénytelen vagyok vastag plüssruhákban altatni - így nem kelek fel hozzá óránként, hogy megnézzem be van-e takarva. A plüss és az őrangyalok vigyáznak rá, hogy meg ne fázzon.

Tápszeres bébi lett végül. Feladtam a küzdelmet. Ám szerencsére a félelmeim is elfogytak a tejemmel együtt: a gyerekem nem kövér, nem lufi, nem pattanásos,nem fejlődik lassabban mint egyébként, cserébe viszont teli szájjal vigorog, sokat kacag és kiegyensúlyozott biorobottá vált. Tehát van napirendem, ami hozzá idomul ugyan, de kényelmesebben betartható. Ja, és fogyókúrázhatok kedvemre.

Kitaláltam egy rendet: kezdem az Atkins-szel, mondjuk Karácsonyig. Akkor nagy kaja, süti és hasonlók, majd jön egy ötnapos káposztaleves, szilveszteri falatok és újévi lencseleves, majd január másodikától belendül a kilencvennapos diéta. Tetejébe egy kis léböjthét, majd Gerson-féle vegaétrend, három hónapig. Mindennek eredményeképpen, ha a számításaim nem csalnak, valamint ha a kitartásom megmarad, még akár 22 éves versenysúlyomat is elérhetem.  Eddig lement 3 kiló, ám ez csak a szoptatási felesleg, örülünk, persze, de nem bízzuk el magunkat. Senki sem énbennem.

Ez az Atkins rém unalmas diéta. Már előre utálok minden falatot, amit a számba kell tömni. Így persze, ígéretüknek megfelelően nem is vagyok éhes. A szénhidrátokat nem számolom, úgyis sokkal kevesebb, mintha csokit ennék. Kellemes mellékhatás viszont, hogy nem ízlik az édesség. Már a feketeteába sem teszek semmit, pedig korábban a tejszínes variációt nem tudtam volna cukor nélkül elképzelni. Hurrá. Mégsem maradok csokoholik.

Az üzletkötősdihez nem vagyok elég ravasz, de telefonálni jól tudok. Munkamegosztottunk Csibével. Én telefonálok, ő tárgyal. Csak lesz végül egy kis kertesházunk valahol. Meg szerkesztgetek, meg írogatok, meg számlázgatok. Ez így pont jó, Cseppecskénk mellett. Megvalósítottuk a jövőt. Számítógépes távmunka kismamának.

Családgondozóból a gyedem alatt szépen átalakulok üzletkötővé. Tanulom és gyakorlom a telefonos ügyfélszerzést minek eredményeképpen holnap már debütálok is tárgyalásból.  Ez jó, mert nincs időm depizni meg tévézni meg csokit enni. Ez utóbbiban komoly függőségre tettem szert - most sem tudom kiűzni az epresmilka ízét a számból, holott már egy hete nem is ettem. A macskáknak a whiskas, az embereknek a milka okoz márkafüggőséget.

Szóval holnap reggel kiderül, hogy milyen vagyok nógrádibencéből meg enelpéből meg bryantracyből. Viszem kicsi laptopomat meg csinos névjegykártyám, amin az áll, hogy ügyvezető. ÉS valószínű, hogy hazafelé megeszek egy tábla csokit. Ha sikerül azért, ha nem, hát azért. Epresmilkát, természetesen.

Valahogy már az öregek sem a régiek. Nem azok a mesebeli bölcsek, akiket érdemes megszólítani, mert minden szavukkal és hangsúlyukkal tanítanak. Olyanok, mint akik a világot okolják elrontott életükért vagy azért, mert egyszerűen öregként kell élniük. Persze vannak kivételek. De belőlük sajnos nincsen sok.

Szomorú ez a mai szegénység. Régen lehetett tudni, hogy kinek hol a helye, mi jut neki, mi után csak vágyakozhat és mennyit kell dolgoznia, hogy valami kerüljön az asztalra. Álmokra csak éjszaka volt idő. Ma amikor a tévéreklámok hirdetik az eleganciát és a boldog családmodelleket a nyomor még nappal is álmodhat. A vágyak irreálissá nőnek és megvalósítást kívánnak. Most megveszi az olivabogyót, mert egy kicsit olyannak érezheti magát, mint a gazdagok, akik mindent megvehetnek, holnap pedig kenyérmaradék után kutat majd a kukákban, mert enni azért kell valamit.

A védőnői szolgálattal kicsit ritkítani fogom a kapcsolatomat. Nem voltam híve a mérlegkölcsönzésnek meg a grammozásnak, miattuk azonban rákényszerültem. Nagyjából kéthetente vittem gyermekemet súlymérésre, csupaszra vetkőztettem a hűvös előtérben, és egy szál tetrapelusban hurcolásztam teremről teremre. Rossz anya és rossz gyerek voltunk, mert Cseppke nem evett meg hetente 150-250 grammot, pusztán 140-et jobb időszakaiban. Az nem számít, hogy izmos, a fejét háromnapos kora óta tartja és már egy hete nyúl a tárgyak után hasra fekve, túlteljesítve az előírásokat, mert még háromhónapos sincs. Vigyorog, kiegyensúlyozott, csillog a szeme, szép a bőre,igény szerint szopik és nem kap cumit. Aztán két hete bekeményítettek. Azt mondták, ez a hízás rossz, gyenge, kicsi, sovány, nyúljunk tápszer után. Sajgott a szívem, amikor a szopóreflexet kihasználva kiskanállal adagolni kezdtem az előírt mennyiséget este, és berepedt a dobhártyám, amikor másnap a hasfájós sírását hallgattam. Megmakacsolódtam: nem kap tápszert. Oké, akkor más anya tejét, ez nem mehet így tovább. Próbaszoptatás: egyik alkalommal egy átaludt éjszaka után reggel 130 gramm, máskor hajnali háromszori ébredés és evés után 40 gramm, stresszesen. Rossz, gyenge, kicsi, sovány, gyerünk, itt a cím hozni neki tejet. Szerencsére aznap egyik anyuka adott egy mérleget egy hétre. Szerencsére a mérleg azt mondta, hogy a kis Villamos jelen súlyának megfelelő, hízása átlagos. De szorgalmasan elmegyek az anyatejért, ő kap a  TB-től 800Ftot literenként, én nem kapok dorgálást és nem uszítják rám egykori kollégáimat :), legfeljebb lesz tartalék, kis adagokban lefagyasztva. Én pedig szoptatok tovább Cseppem igénye szerint.

Mi lehetett a kevés súlygyarapodás oka? Először is: a 150-250 grammos fejlődést tápszeres babákon állapították meg, semmi köze az anyatejes csecsemőkhöz. Az anyatejes előírás 115 gramm/hetet állapít meg erre a korra. Másodszor: csemetém hét hetes kora óta átaludta az éjszakát, így megspórolt nekem és magának három evést. Napközben nem evett többet mint máskor, mert nem igényelte. Amióta fontosnak tartja a növekedést azóta felkel éjszaka megint. És én szoptatok, mert ő kéri. Nem csukom rá az ajtót és megyek a másik szobába míg ő bőg, hanem odatámolygok az ágyikóhoz, kikaparom belőle a bébit és félig lecsukott szemmel várom végig türelmesen, hogy jóllakjon. A védőnők erre is csak azt mondták, hogy biztosan azért kel fel éjszaka mert kevés a tej. Ahhoz nagyon értenek, hogy tönkretegyék az anya-gyerek idilli kapcsolatát.

Mellesleg pont a védőnők adtak kölcsön egy szoptatós könyvet a kérésemre, olyat, amit ők még egyszer sem nyitottak ki. Pedig ha megtették volna, akkor kevésbé szajkózzák azt, amit a poroszos iskolarendszer vésett beléjük. A gyerekek okosak, mert az ösztön vezérli őket. És az anyák is tudják, hogy nincs baj, mert ők ismerik legjobban a babájukat.

Elmondhatatlanul tud mindez nekem hiányozni. A házat lerombolták 18 éve, a nagymamám meghalt 15 éve és nagypapám sincs már 5 éve köztünk. Úgy érzem, hálátlan unoka vagyok, mert soha nem tudtam megköszönni amit kaptam tőlük. Soha sem tudom viszonozni sem. És mostanában erőtlen vagyok, és tovább adni sem tudom, ha maradt is morzsa bennem azokból az évekből.

Cseppke nagypapám szemét örökölte. Világító kék lesz, amihez barna haj társul majd. De büszke is lenne dédunokájára! De a nagymamám nem lenne büszke rám. Csapkodok és kapkodok, kiabálok és elvesztem a fejem. Mintha nem lenne tartás bennem. De a nagymamám megértene, azt hiszem. Neki nem voltak elvárásai a másik emberrel szemben. Csak tette a dolgát kora hajnaltól késő estig, és munkája nyomán mindig ott állt a tiszta udvar, rendes ház. Én meg ezt a hülye 50 négyzetmétert is képtelen vagyok rendben tartani. Csendben tűrte betegségét, én meg a legkisebb dolog miatt is hisztizek, ami nem úgy van, ahogyan szeretném. Talán csak főzni tudok olyan kifinomult érzékkel, ahogyan ő. Szeretném néha meglátogatni őket. Elücsörögni a szobában, hol a két piros rekamé állt és csak hallgatni, ahogyan századszor mesélik el a tollfosztásos sztorit, meg a csendőrtörténetet és a háborús meg az 56-os viszontagságokat.

De csak sírni tudok. És azt hiszem, ezt most megengedem magamnak.

Mostanában mindig bőg este. Vígasztalhatatlanul, sötétpiros fejjel.  Ha bántalmaznánk sem visíthatna jobban. Azt hiszem elfárad estére - vagy legalábbis remélem, hogy nincs más gond. Még sosem voltam összezárva huszonnégy órán keresztül egy csecsemővel, úgyhogy ebben totál tanácstalan vagyok.  

Mindeközben nekem már három dobozkát is sikerült megtöltenem pépesített almával, készülök a télre. A pépesítőeszközt még valamikor anyu használta, és nekem gyártott rajta reggelit. Emlékszem, darált keksszel szerettem a legjobban az almát. Sose gondoltam bele, hogy az én anyukám valaha milyen gondoskodással vett körül. Csak a tinikorom viszontagságaira emlékszem, meg a pofonokra, az éjszakai kimaradások miatt. Ilyen hálátlan természetűek vagyunk. De szerencsére saját gyermekünk megtanít tisztelni az értünk hozott áldozatokat.

Felfűztem a madártoll-lepkéket zsinegekre, és míg Csibe Cseppkét fürdette feltűztem őket a kiságy fölé. Arra gondoltam, gyengéden megtanítom a csemetémet arra, hogy este a kiságyban is lehet játszani, úgy, mint nappal a járókában. Ha sír, majd kiveszem. Nem leszek erőszakos. Beleraktam jóllakott és tiszta bébimet a kiságyba,és elmondtam neki, hogy lassan meg kell tanulnia egyedül elaludnia. Nem ma, hanem amikor készen áll erre. Elmondtam, hogy a lepkék vigyázni fognak rá, nyugodt álmot biztosítanak neki. Lekapcsoltam a nagylámpát és csak a sólámpát hagytam égve. Nézelődött, mosolygott és egyszercsak elaludt. Semmi hisztérikus sírás, semmi szomszédgyilkos üvöltés. Kicsi lányom csendesen félrehajtotta a fejét és mély álomba zuhant. Kérem szépen, lehet ezt így is. Görcsök és muszájok nélkül.