gondolatlepkék

2004. június 21., hétfő

És aztán eljön a Nap, amire vártunk, amire készültünk, ami miatt izgatottak voltunk, hogy mi van ha mégsem vagy mi van, ha mégis... Aztán itt van, alig hisszük, el, örülünk, átérezzük az új megkapó lendületét, kicsit újjászületünk, mások leszünk. És persze szomorkodunk. Mert az új azt jelenti, el kell engedni a régit, búcsúzást jelent, lemondást jelent, mindegy, hogy amitől elválunk jót vagy rosszat hozott-e nekünk. Érdekes áramlásban zajlik az életünk: vágyódunk, a vágyunk lehetőséget teremt, megfogjuk, átérezzük a szerzés örömét,kicsit megzavarodunk, majd megváltozunk, mást kívánunk, másra vágyódunk és a folyamat kezdődik előről. Jó átérezni azt a nagyszerű és fájdalmas pillanatot, amikor elengedünk valamit, és jó tudatában lenni annak, hogy bármi történk is, minden az örök születés és halál körforgás része.
tarkapille [7:07]

2004. június 15., kedd

Szeretem a kora nyár virágillatát. Különösképpen a jázminbokorét.Van egy a ház előtt, és akárhányszor elmegyek mellette mindig megajándékoz aromájával. Kedvem lenne hosszan, hosszan álldogállni az illatfelhőben egészen addig, ameddig át nem hat a balzsam, és én magam is megtelek azzal a csodával, amit a bokor képvisel. Mert hordoz valami olyan világot, amire talán nincs is földi kifejezés, hacsak úgy nem, hogy tisztaság, szűziesség, fény, áttetszőség. 

2004. május 30., vasárnap

Álom:

2004. május 28., péntek

Azt hiszem, a szorongás oka a csend fokozott hiánya. Amikor nem érezzük magunkénak azt ami történik, amikor a felelősség terhel minket és nem önként vállalt teher - a tettek nem a belső békéből, hanem a külső kényszerből születnek.  Valahol olvastam, hogy a csend köre évről évre szűkül - egyre kevesebb az a terület a Földön,ahová még nem tört be a gépek zaja. Ez a folyamatos zakatolás az, ami arra figyelmeztet, hogy lemaradok valamiről, ami sürget, hogy ha ma nem teszed meg, talán holnap már késő - ami miatt nincs idő semmire - főleg nem arra, ami igazán fontos, és erőt adó.A zajban nem lehet pihenni, nem lehet felfrissülni, mert ingerekkel bombáz, amik az állandó inszomnancia állapotába hajtják az embert. A zaj nem engedi, hogy igazi kapcsolatot teremtsünk, hogy biztonságban érezzük magunkat, hogy intimitást éljünk meg, mert folyton kötelez, elvár, összehasonlít és végső soron eltávolít mindentől ami igazán emberi - a szeretettől, a nyugalomtól, a belső békétől, és attól, ami ehhez minket hozzásegít: a csendtől.
tarkapille [19:02]

A szorongás mindig éjszaka jelentkezik. A külső zajok feljogosítják arra, hogy lyukat fúrjon a szívem bal oldalán és rövidesen megbénítsa a légzésem. Azon igyekszik, hogy ébren tartson és kényszeríti belém az elégedetlenség gondolatát. Régóta figyelem már: az egyszerű ébrenlét álruhájában jön, kopog, belép, azt mondja, csak szólni szeretnék, hogy megint nem jutottál dolgaid végére...majd beül, belesüpped a szívembe és mesélni kezd. Én előbb figyelek, majd kínosan hallgatok, hiszen részben igaza van, majd feszengek egy kicsit, végül nem marad erőm arra, hogy szóljak neki: menj el - pedig amit mond, az egészben nem igaz - csak le vagyok terhelve, sorsok futnak át életemen, határidők feszélyeznek- hazugság, hogy nem jól csinálom... Zavartan topogok, engesztelni próbálom, keresem a megoldást, de hiába. Már azt is felajánlottam neki, hogy fogjon össze a néha jelentkező lustasággal, szóljon olyankor, ha valamit halogatok, vagy csak figyelmeztessen arra, szerinte mi a fontos és mi az ami kevésbé - de ő csak fennkölten félrehúzta száját és annyit mondott: nem tehetem. Pedig nem akar mást elérni mint, hogy ügyeljek a pontosságra, legyek fegyelmezett - csak olyan, mint egy rossz szülő: bünteti a hibát és nem dicséri a jót.
tarkapille [3:30]

2004. május 26., szerda

Sokszor látom hiányát annak, hogy nem tanuljuk meg elmondani, mit érzünk, mit gondolunk - nem merjük kiníyilvánítani azt ami belül van - mintha csak éreznénk, milyen hatalma lehet a szónak... A szó érdekes fegyver - ereje van, éle van, simogatni tud, ütni tud - talán ezért félünk tőle és szórjuk szét ott ahol és úgy ahogy nem kell, vagy ezért hallgatjuk el ott, ahol kimondani kellene. Sérülünk és sértünk értünk, de főleg félreértünk, mert nem szánunk időt arra, hogy tisztázzuk a jelentést, a dolgok mögötti valós okot, a szavak mögötti valós gondolatot.

Álom:

2004. május 25., kedd

Csak a rémületet láttam egy arcon. Aztán szóltak - valószínű kizuhant. Odanéztem és megláttam. Először cselekedtem (mert abban jó vagyok), aztán jött az iszonyat. Mert megéreztem a szagát. Azt a bizonyos elmúlás előtti szagot, amiben benne van egy élet illata és a halál szúrós aromája. Még szörcsögött amíg a mentőt vártuk. Mire megjöttek, már nem adott hangot. Csak árasztotta azt a szagot, amitől tudni lehetett, hogy már elmenni készül. Furcsán kicsavarva feküdtek a végtagajai és elhagyta a sarkának egy darabját, a talpára esett-állípították meg a hozzáértők. A negyedikről. Felnéztem. Az erkély oldalában egy fehér műanyag kisszék állt, talán onnan indult el. Talán tudatosan. Talán véletlenül. Vajon tudta-e tegnap, hogy ez az utolsó éjszakája? Vajon tudta-e egy órával ezelőtt, hogy ez az utolsó órája, perce, másodperce? Vajon egyedül élt? Magányosan? Vajon akarta a halált? Vagy csak a halál akarta őt? Nem tudtam ránézni többet. Nem akartam szagolni azt a szagot, de belekúszott a tüdőmbe, az ereimbe, a sejtjeimbe-átitatódtam a halállal, elmúlhatatlanul.

Segítség mindig van, csak nem mindig érkezik meg abban az időben, amikor úgy érezzük, szükség van rá. Sokszor hagyják az ember fiát-lányát egyedül, néha mert jó, ha kiforrja magát a saját levében, néha meg csak azért, mert még nem tudná meglátni a segítő kezet.

Álom, macskakaszedés után, hajnalban:

2004. május 24., hétfő

Csiszi-csiszi-csiszolódunk..... Hát ő meg én. Vannak napok, amikor muszáj, fakad belőlem valami elégedetlen és zsémbes, akinek nem felel meg az ami van - olyat akar ami még nincs, de lehet, talán..

Ébredésem után jeleztem, hogy elindulok készülődni. Ő csak annyit mondott: menjél csak blogozni!

Álom:

2004. május 23., vasárnap

Gyerekek, sokan sokfélék. A közös bennük, hogy meg akarják csinálni. Csakhogy ez nehéz. És mind másképp tűri a frusztrációt.

tarka lepke kis mese...