gondolatlepkék

Ma jöttünk haza a boltból, anya a járdán, baba pedig a járdától az utat elválasztó magaslati szegélyen, azaz a babajárdán, amikor megálltunk megcsodálni egy arra haladó biciklist. Odahajtottam a fejem a pocakjához babaillatot szagolni, ő pedig az arcát nyomta az arcomhoz. És csak álltunk ott sok-sok másodpercig, egy csepp örökkévalóságban az utcán. Akkor biztosan mosolyogtak az angyalok egy kicsit.

Megjártuk a baleseti sebészetet is. Mert motorozik. Szélsebesen, néha elengedett kézzel.  Tegnapelőtt nekimotorozott az apja lábának és kicsi álla felszakadt. Nagyon nagy szerencsénk volt (el is rebegtünk egy hálaimát ezért a Nagy Rendezőnek) mert éppen minden várakozó megkapta a maga kötését, így gyorsan sorra kerültünk. Csak letisztították meg összeragasztották a nagyjából egy centis szakadást, most ragtapaszcsíkok díszítik az arcát. Büszkén viselte a megpróbáltatásokat.

Tegnap ete pedig hozta a furulyáját és ti-ti-ti-ti-ti ritmusban fújni kezdte. Azt mondta, táncolnak a malacok. Magyar népmeséket nézünk. Leváltottuk a jakondot.