gondolatlepkék

Balatonoztunk a hétvégén, és mivel nem fürdéses idő volt, hát bicikliztünk, homokoztunk ribizlit szedtünk (reggel hétkor, mert, mint mondta: Édesanyám, engem úgy csábít az a libizlibokor! ), leteremtette az apját, mert az a konyhában rendezte be laptopos dolgozószobáját (Jaj, Te, édesapám, a konyhában nem lehet játszani, nem gondolod?) és kapott egy rollert az unokatesótól, (amiről ezt mondta: képzeld, édesanyám, én alla gondoltam, hogy akalok egy lollelt, és képzeld kaptam egyet! - a kis varázsló :) )  aztán alaposan megmosta a homokozójátékait is, mert a pacsáláshoz sem árt ám ideológiát keríteni.

Pénteken elbúcsúztam a rádiótól, mielőtt az egyre méretesebb pocakom miatt nem férek oda  a pulthoz - hogy mennyi időre azt ugye sose lehessen tudni - új méhek dongják körül a kast, és még rejtély, hogy nektárgyűjtő vagy romboló szándékkal - mindenesetre most arra koncentrálok, hogy elintézzek néhány fontos hivatalos ügyet, és hogy aktívan ki vegyem a részem a terhespatológiai ellátásból - mert ám a nyilvántartás szerint nem várandós vagyok vagy áldott állapotban lévő, hanem terhes, aki patologiás ellátásra szorul (vérvétel, emberkínzó cukorvizsgálat, ultrahang, kötelező pecsétek a kiskönyvben stb)

Apropó ultrahang: kicsi fiam (merthogy fiú lesz a lelkem)  ultrahangvizsgálaton is megmutatta már, hogy saját akarattal bír- beleegyeztem volna, hogy sztár legyen a nőgyógyász honlapján - a kicsit több magzatvíz miatt ugyanis abszolut kameraképesnek tűnt - ám miután megkaptuk a csodaszép ajándékképeket és jött volna a felvétel  a gyerekem kezével takarta a fejét, arcát belefúrta a méhfalba, berántotta maga elé a köldökzsinórt és hasztalan próbáltuk jobb belátásra bírni - ő döntött, nem lesz belőle internetsztár. Nem mérleg lesz ez a gyermek, hanem szűz, hiába a kiírás.

Hiányoznak a verseim. Csibe elszórta őket valamikor, egyik gépfelújításkor törlődött a mappa mert ő elmulasztotta lementeni, pedig még volt barátnője dolgozatait is őrzi - nem akarom azt gondolni, hogy csak ennyire vagyok fontos az ő számára, bár mostanában hajlamom van ilyeneket feltételezni ... na, elég az önsajnálatból, megyek inkább játszani, mert véget ért a maratoni mesedvd és lejárt a pazarlásra szánható időm.

Ma jöttünk haza a boltból, anya a járdán, baba pedig a járdától az utat elválasztó magaslati szegélyen, azaz a babajárdán, amikor megálltunk megcsodálni egy arra haladó biciklist. Odahajtottam a fejem a pocakjához babaillatot szagolni, ő pedig az arcát nyomta az arcomhoz. És csak álltunk ott sok-sok másodpercig, egy csepp örökkévalóságban az utcán. Akkor biztosan mosolyogtak az angyalok egy kicsit.

Megjártuk a baleseti sebészetet is. Mert motorozik. Szélsebesen, néha elengedett kézzel.  Tegnapelőtt nekimotorozott az apja lábának és kicsi álla felszakadt. Nagyon nagy szerencsénk volt (el is rebegtünk egy hálaimát ezért a Nagy Rendezőnek) mert éppen minden várakozó megkapta a maga kötését, így gyorsan sorra kerültünk. Csak letisztították meg összeragasztották a nagyjából egy centis szakadást, most ragtapaszcsíkok díszítik az arcát. Büszkén viselte a megpróbáltatásokat.

Tegnap ete pedig hozta a furulyáját és ti-ti-ti-ti-ti ritmusban fújni kezdte. Azt mondta, táncolnak a malacok. Magyar népmeséket nézünk. Leváltottuk a jakondot.

Hogy miért írom le ilyen hosszan? Mert csak ámulok. Emlékeim szerint ilyen játékot ekkora elmélyültséggel négy-öt évesekkel szoktam játszani, mert az ő fantáziájukra már lehet építeni. De most az én kétévesemmel játszottunk, mégpedig együtt. Nem adtam mindent a szájába, neki is voltak saját ötletei.

Nemrégiben a buborékok voltak a kedvencei, talán két hete. Fújtam sokat, ő pedig kitalálta, hogy bekapja őket. A szájával vadászott utánuk. Szálltak a föld felé, hajolt utánuk és egyszercsak mondta: "ne tűnjetek el, bubojékok! " De nem írok fel minden csodát, és az emlékek kopogatnak.  Most elaludt éppen. Reggel korán kelt, a szobában jó hűvös van, lefeküdt zenét hallgatni - figyelt és elálmosodott. Betakargattam. Pihenjen csak.  Ez megy éppen, míg ezt írom:

"fent a felhők szélén egy anygal mindent lát

hogy a világot a földön a gyerekek rajzolják"

Világomban minden rendben van :)

Pedig nincs igazi okom a depresszióhoz. Egész nap Bübütézhettem, ő édes volt, eljött velem vásárolni, a zöldségesnél paradicsomot és barackot válogatott, a hentesnél türelmesen várt, az élelmiszerboltban pedig egyenként feladogatta a termékeket a futószalagra. A tökfőzelékből repetázott, a gyümölcsöt csak egyszer köpte le a földre, és csak egyszer rúgott úgy állba, úgy hogy csillagokat láttam. Szóval a lehető legédesebb formáját hozta. Mivel ma sehova nem kellett mennem, dolgozhattam volna, csemetém is aludt vagy két órát. Ráadásul Csibe megvette a a kávéfőzőt, ami miatt hónapok óta rágom a fülét. Megjöttek a Wodehouse könyvek szóval örülhetnék a világnak.

Ezzel szemben szorongok, feszült vagyok, rossz előérzetem van, kártyát vetek ami még jobban összezavar - ijesztő káosz uralja a lelkem. Sírni vagy üvolteni kéne.

(...)

Most ért véget a kisvakond. Felkaptam Bübütét, mire ő olyan erővel vágta a fejét az arcomhoz, hogy a fogam felrepesztette a számat belül. A fájdalomtól szakadnak a könnyeim. Hát ennyit a kimondott vagy leírt szavak erejéről.

Talán, persze. Mert feledékeny kezdek lenni - olyan alzheimerszerűen. Szégyenteljes állapot. Kedvenc törzshallgatóm szkennelt könyveit javítgatom épp, hogy felkerülhessenek a netre - és félelmetes látni, hogy mi mindenre emlékszik: mondatokra, szagokra, színekre, hangokra, érzésekre, álmokra - egyszerűen hihetetlen a memóriája. Én meg? Örülök, ha nem felejtek el semmit három perc alatt, hogy mi volt tegnap már fejtörést okoz, a múltam pedig abszolut homályban úszó közöny. Felbukkannak arcok, nevek, történések - de semmi, vagy csak kevés konkrétum. Persze,nem jó mindenre visszaemlékezni, van ebben egészséges önvédelem is, de inkább aggaszt, mint vígasztal.

A hatalmon lévő politikusok egy része szereti ezt a fajta amnéziát. Így biztosan el lehet kerülni azt, hogy számonkérjék őket ígéreteiket követő tetteikért, és tetteiknek sincs túl sok visszhangjuk. Így meg lehet tenni azt a sok apróbb-nagyobb disznóságot, mit folyamatosan elkövetnek. De ma nem vagyok ezen mérgelődős kedvemben. Ma magamon mérgelődős kedvemben vagyok.

De inkább mesélek kicsilányról - azért is, mert néha, ha kérdezik, hogy mit is csinált újat ez a picike, hát nem jut eszembe semmi. Hát ma ez volt:még régebben egyszer beütöttem a fejét a kocsi tetejébe mikor kapkodva raktam be a gyerekülésbe - ez ma valahogy felidéződött benne - így mikor megemeltem, hogy berakjam a kocsiba azt mondta nekem: félni fogok! és tényleg félt :)

Na, megyek - mostanra már kezd hatni a sör zsibbasztó hatása, és ha ez az álomvonat állomása, hát nem akarom elmulasztani azt. Hátha az álom szebb gondolatokat hoz majd velem kapcsolatosan mint az ébrenlét.

Kedvenc törzshallgatóm a minap azt mondta, hogy biztosan boldog párkapcsolatban élek, mert mindig olyan vidám a hangom. Azt mondtam, hogy persze, mert mi mást mondjak. De ez nem teljesen igaz. Az én igazi energiabombám a leánykám. Az ő vidámsága, élénksége, szeretettelisége mindig meggyógyít. Megyek is, és megölelem. Ma hajat mosik napunk van. És akkor szájítózikni is kell. Alig várom.

De sebaj: holnap (vagy inkább ma?) nincs egyéb dolgom, mint baba-mama klubba menni Picipöttyel és egy kicsit dolgozgatni a gépen itthon, így hagyhatom magam bújni az internetet, nem kell mindenféle relaxációs technikákkal alvásba gyömöszölni magam. Amúgy pedig vadászok - mégpedig pozitív hírekre. Már találtam, kettőt. Elkeseredésre semmi ok: ha minden nap találok kettőt, akkor rövidesen megtelhet kezdőhírekkel az az oldal, amelyet ötletem alapján Csibe megcsinált, és rövidesen elindulhat. Meg ha én találtam kettőt, meg más is talál ketttőt, meg még más is megír majd kettőt, akkor annyi hír lesz az oldalon, hogy biztosan belopózik az öröm majd agyongyötört magyar szívünkbe egy kicsit. És ez volna a cél.

Olvastam tegnap(előtt) ezt itt. Ritka, hogy az indexen reggeltől késő délutánig egy cikk legyen a vezető  hír, de ezzel ez történt. Talán nem volt más, ütősebb (á, nem hiszem), talán fontosnak tartották, hogy sokan elolvassák (vagy csak remélem), vagy kíváncsiak voltak, hányan nem hiszik róla, hogy hoax (képesek rá)  mindenesetre kaphatott elég kattintást ahhoz, hogy sokan megálljanak átgondolni egy kicsit, hogyan is lehetne egy új rendszerváltást kieszközölni. A kezdeti egyetértő lelkesedésem a cikk tartalmával délutánra kissé lecsillapodott, mert rájöttem, hogy e véleménynek is ugyanaz lesz a sorsa, mint a többinek - elolvassuk, beszélünk róla egy kicsit, majd elfelejtődik, néha még felidézzük, aztán látjuk, hogy mit sem változtatott a világ folyásán. Mert miért is változtatna? Számít ma Magyarországon bárkinek is a véleménye azkén kívül, akik nem tartoznak a kormányfő vezető tanácsadói közé? Számít-e, hogy utcára vonulnak a nagycsaládosok, tüntetnek a kórházakért civilek és politikusok, sztrájkkal fenyegetőznek munkavállalók, félpályás útlezárásokkal fejezik ki véleményüket állampolgárok? Persze, ne legyek elfogult, számít - hiszen sikeresek a béralkuk, nem szavazzák meg a pedofiltörvényt, de ezeket a sikereket minimálisnak lehet nevezni a kórházi ágyak leépítéséhez, az iskola bezárásokhoz, a tudatos agymosáshoz és a nagy politikusi rablásokhoz, valamint hatalomféltő hazugságokhoz képest.

Voltam futni ma is, hála kedves kolléganőmnek. Nélküle biztosan nem jutott volna eszembe, hogy felcaplassak csak úgy hobbiból Közép-Európa legnagyobb madarához immár második napja. De mindenestül megéri. Jó kocogni, jó beszélgetni, jó egy kicsit átgondolni mivégre is vagyunk itt. A fáradtság a combokban és a formálódó popsi csak ráadás.

Bár nincs tévénk, de a lényeges dolgok elérnek a neten keresztül. Fábryt hívták meg a kereszttűzbe, gondolom abban bíztak, mint mindig, ha másként gondolkodót hívnak, hogy lemossák a színről, nevetségessé teszik és végül majd örömmel dörzsölgetik a tenyerüket. De most elszámolták magukat. A Fábry már az első percekben úgy kiosztotta a Verebest, hogy már csak a hörgését lehetett hallani a vita alatt. A Bakács úgy bizonygatta, hogy ő is ér itt valamit, mint a kisebbik gyerek a családban - lám én is felérem az asztalt! A Nagyból pedig nem ömlött más, mint ami a bértollnokok mindegyikéből szokott, szóra sem érdemes. A Fábryban pedig, annak ellenére, hogy semmi újat nem mondott, azt becsültem, hogy nem hagyta magát. Nem jött zavarba, nem háborodott fel, nem kérte ki magának. Éles észjárással, logikusan felépített mondatokkal, bátran állt ki maga és az igaza mellett. Kalapot emelhet neki sok jobboldali gondolkodó és politikus.

Azért is jó nézni az ilyen politikai vitákat (amiben a kínos csak az, hogy elvben független közszolgálati újságírók az egyik felet képviselik), mert az ilyenekből mindig kitűnik, hogy mi is a ballib kérdezők stratégiája. Ezek pedig például:

1. Soha ne hagyjuk végigmondani amit akar a kérdezett, szóljunk bele, hogy összezavarjuk, és kérdezzünk úgy, hogy abban már sejtessük a számunkra kedvező választ.
2. 
   Ha rosszat mondanak rólunk(választási csalás, korrupció, piszkos ügyletek, hazudozás) mondjuk azt, a másik oldal is ezt tette/teszi - kenjük szét a felelősséget.
3. 
   Sugalmazzuk azt, hogy igazunk csak nekünk lehet, a másként gondolkozás csak tévedésből vagy genetikai elhajlásból származhat.

A taktikák közül most egyik sem vált be, így valószínű bevetik majd az elhallgatás, vagy a másik, a véleményezés módszerét. Lehetőleg mondjuk az ÉS-ben. Esetleg az Indexen magánvélemény, vagy a Népszabadságban olvasói levél formájában. Mert mindig így szokták. Most már kicsit unalmas is.

Bübüte már nagyon sokat tud, és rengeteg dolgot le sem jegyeztünk, így a felejtés köpenyébe burkolózik sok kedves lépése amit az öntudatra ébredés útján tett. Pedig sok minden történt. Majd apránként ha eszembe jut, akkor lejegyzem.  Most ott tartunk, hogy minden szót gyönyörűen mond, és vannak mondatok amiket maga formál. Most éppen vacsorázik és beszaladt azzal, hogy maszatos vagy... :) Megértette, hogy a szalvétáját az ágyon hagyta a fehér cica mellett, megtörölte száját és visszaszaladt enni. Tudja mondani a nevét, hogy hogy hívják apát, anyát, négy-öt szótagos szavakat kitűnően ejt. A ragozás elválik a szótőtől, valahogy így: ágy-ra , aszta-lon, és az igék mindegyike ikes ige - például gól-zik(gólt rúg) fogat mosik, isziázik(iszik :) pisziózik(porszívózni). Vannak tündéri dolgai. Vagyis csak azok vannak. És nem eszik zöldfélét, szinte semmit. A főzelékek csak a baba-mama klubban csúsznak le a torkán a bölcsődében, itthon háromból egyszer fogadja el - pedig mindent megteszek, hogy az ízvilág hasonló legyen (krumplival sürítek, kicsit jobban sózok) de hiába) Ma is sztrájk volt, pedig a világ egyik legfinomabb baba-zöldbabfőzelékét kapta. Báris szerintem. A kelkáposztafőzelék viszont lement a minap. Ha kérdez, azt kérdezi: ez mi, micsoda? Meghogy: micsiál? Mindent csinálnak a játékai, amit ő: "nagy nyuszi eszik", "pisil fejér cica ", "elbújik pakkány". Ha eszébe jut valami kellemetlen, vagy váratlan dolog éri, akkor kicsi kezét a szeme elé szorítja és azt mondja: "elbújtáááál" és olyankor meg kell ölelni (mert olyan édes, hogy nehéz kibírni enélkül) "Szajad" az utcán, és együtt megyünk bevásárolni, olyankor hozza a kicsi kosarát. Ezzel persze elég feltűnő jelenség vagyunk - és kapunk mindenféle megjegyzéseket, de csak elvétve gúnyosat. (egyszer például egy idősebb férfi cinikusan megjegyezte: jaj, de korán kezdi a vásárlást ez a gyerek, de többnyire a de édes, de ügyes, meg a mész anyával vásárolni? - hangzik el)

Mi rajongó típusú szülők vagyunk, akik oda vannak minden új dologtól, amit a gyerekük tesz. És persze kényeztetünk, az ésszerűség határain belül. Így naponta van egyszer, főleg este dévédézés, néha egy óra, néha fél. A mostani sláger a jakond, azaz a kisvakond - három lemez közül mindig kiválasztja az éppen hangulatához illőt. Ma furcsamód eszébe jutott mazsola is, amit régen tádétádé-nak hívott,most viszont azt mondta: mazsola nézzük. Hát néztük. Most éppen rajzol. Pocsolyát és napokkát, és azt, hogy a napokka elviszi a pocsolyát. Kiszájítja.

Én meg dolgozom, most már két helyen is. Rádiózom heti hármat és mellette egy cégnél PR-oskodom heti egy napot, és hármat vagyok teljesen bübütével. Mázlisták vagyunk, mert egy kitűnő bébiszittert találtunk, akit nagyon szeret a bébink, és azt hiszem ez kölcsönös. És mázlista vagyok, mert egyik munkát sem kerestem, csak úgy megtaláltak, és mindkettőt szeretem.

Napjaim egy jelentős részét lekötik a politikai hírek. Hogy minek, azt nem igazán tusom megmondani, hiszen elég értelmetlen dolog felhúzni magunkat a napi eseményeken. Mert mást most nem lehet tenni, annyi gazság fordul elő napi szinten is.  Jobbos voltam évek óta, de csak azért, mert azt éreztem, hogy ott kevesebb a hazugság, mint a másik oldalon.  Most azt látom, hogy a pénzért politizálók között egyre kevesebb az igaz ember, akik meg nincsenek a pénz közelében, azok meg keserűek, dühösek, indulatosak és pongyolák. Így viszont sosem lesz igazi hangjuk a közéletben. Változtatni meg képtelenek, így örökké marginális kisebbség maradnak, mégolyha vallják is magukat igaz magyarnak. Pedig nekik szurkolok.

Nemrégiben böjtöltünk. Csibe nagyon merész volt, ő megcsinálta a pránaevés első hetét, kibírta víz és étel nélkül egy hétig. De nem fejezte be, utána enni kezdett. Én csak léböjtöltem - vizzel, ami szintén fantasztikus élmény. Nem enni annyi, mint feltöltődni Istennel(vagy lélekkel vagy szellemmel, vagy szattvával vagy ki hogy bírja nevezni), szeretném is elérni, hogy meglegyek étel nélkül. Egyelőre nem megy. Az ördög mindig lesben áll- ahogy nemrégiben egy kedves pap barátunk mondta. És én még gyenge vagyok, így a mai léböjtnek induló napon is simán lenyomtam Csibe katolikus böjti palacsintái közül öt kicsit - mert ő így húsvét előtt nem eszik húst pénteken - (kivéve amikor eszik:) de mást azt igen. De most nem mérgelődöm magam miatt. Majd egyszer megérek rá. Ez is az örök újrakezdés lényege.

Rádiózok is már két hete. Jól esik csinálni és sokkal jobb így, hogy nem a létem függ tőle. Bár gondolom kezdetben kifizetnek, azt mindig így szokták. 

Picipötty áll, és akkor is lépeget, ha csak az egyik kezét fogom. Már tudja mondani, hogy ana ana ana ana (ez én vagyok) és mutatni a kicsi kezével, hogy nincs - ha elfogyott az étel a tányérjából. Aztán mikor kérdezem, hogy kérsz még? bólint nagyokat. reggelire benyomott két tönkölybagett szeletből készült lekváros kenyeret. Az étvágyával sincs baj. Foga még nincs egy darab sem - lassan beszélni kell a fogorvossal a pótlás ügyében :)

Picipötty nemsokára egy éves, áll és állva labdázik, leguggol, bukfencezik, mondja a szavak elejét, mindenre figyel és reagál amire akar. Imádja a kavicsokat, a labdát és a hintát. Járás közben kell fogni mind a két kezét, ebből nem enged még. És minden nap töbet tud. És édes. És néha hisztis.

Mellette elférne egy testvérke, mert szelíd és kedves gyermek. Én viszont nem tudom, hogy az anyai ösztöneimre hallgassak, vagy a félelmeimre. Mert van a levegőben valami rettenetes, és nem kizárólag a maszop tervezett birkanyírása és fejése miatt. Az egész baloldali törekvésben van valami, ami erkölcs- és jóérzésromboló, amitől csak a nemzeti szégyen és az elvándorlás lehetősége marad. Ha egy ellenük szóló tüntetésről kijelentik, hogy szélsőjobb, akkor mindenki lehúzza a rolót és azt mondja, ja akkor, nem fontos - persze, ügyes taktika a civilekre rásütni ezt a kedvelt fogalmat, mert akkor biztos, hogy a tömeg elzárkózik - ezt már sikerült elérniük.  A szakszervezeteknél a legfontosabb hírelem, hogy nem voltak több tízezren (=keveseket érdekel), a focimeccsre hazamentek (=nem is annyira fontos), ráadásul csak a dolgukat végzik ( =szarunk rá, hogy mit csinálnak).  Már jóideje gondolom, hogy ami zajlik, az egy összeesküvés- elmélet része, aminek célja nem más, mint lebutítani és fogyasztásra kényszeríteni az embereket, a multik kezére adni az országot, és megsemmisíteni a nemzeti öntudatot. Nem vagyok egyedül, aki ezt így gondolja de sajnos nem hiszem, hogy sokan vagyunk. Vagy éppen nem elegen. 

Ezt találtam. És hasonlóképpen gondolom. De bízom benne, hogy még viszonylag sokáig akad falun friss tej és lesz kis kertem meg időm a bioparadicsomnak. Kenyeret sütni meg nem ördöngősség.

Újabb kisház akció vette kezdetét. Nógrádi csendes kis falu, aprócska, felújításra váró 120 éves házikó. Nézegetem hogyan kell szappant főzni, mit kell tudni a kecsketartásról és honnan lehet gyógy- és fűszernövénypalántákat beszerezni. Rajzolgatok, tervezgetek és reménykedek abban, hogy Csibe is komolyan gondolja, nem csak amolyan családunkra jellemző szokásos fellángolás aztán meg nesze semmi ez. Mert már nélküle ez nem megy. Meg van Bübüténk is.

Aki egyébként teljesen jól érezte magát a házban - kis katonás lépteivel járta körbe, vidáman mutogatva a földön heverő kopott zománcozot fazekakat,  a háromosztatú tükröt és az öreg vaskályhát. Aztán pedig nem bírta abbahagyni a szederevést, kicsi szája sarkából csöpögött a lila lé - szerencsére lila kisnadrágján egy icipici folt ejtődött, annyit  el lehet viselni. Ha lesz kicsi ház, akkor kell neki új ruhatár, mert az udvaron való kóricáláshoz a városban jó kisasszonyos ruhácskák túl kényesek. Bárcsak már ott tartanánk, hogy nekem rissz-rossz lánykaruhát kelljen turkálóban kilóra vásárolnom!

Picipötty a hét elején rájött, hogy a lábak arra is jók, hogy lehet rajtuk járni. Most olyan katonásan mint egy királyi gárdista, emelgeti őket ha fogjuk a kezét. Simán megy lépcsőn felfelé és már felmászik az ágyra is. A lefelével akad néha gondja, és hiába mutatom neki két hónapja a láb előre-popsi fent módszert, ő rögeszmésen ragaszkodik a kezem-fejem-lököm-előre metódushoz. Ezen felül új feature az értelmes beszédkezdemény is: anyát-apát ugyan nem mond, de a lámpa és a hinta majdnem tökéletes. Egy csomó viccet tud és kacag hangosan, emelett pedig legalább 6 mondókára tudja, hogy mit kell mutatni.

Most éppen egy csendes Lhászai kolostorban sepregetek, minden lépést és mozdulatot alaposan megfigyelve, átitatva a hely szentségével és erejével. A kristálytiszta levegő áttetszővé tesz, egy vagyok a lélegzetemmel, a mozdulataimal, a gondolataimmal, minden csendes és nyugodt.

Nagyon hiányzik valami, amitől újra felforrok - szürke vagyok, lapos és kisemmizett. Megint hívtak rádiózni. Menni fogok. Talán egy kicsit kimozdít ebből az íztelen zabkása állapotból. 

Én pedig megállapítottam, hogy kitartó munkjával ugyan, de őrzöm a terhesség utáni súlyom. Lement ugyan két kiló az elmúlt hetekben, de a háromnapos hétvégén ügyesen megoldottam, hogy visszajöjjön. Nem kellett hozzá más, mint sok sütemény, egy zacskó fornetti, csilisbab és semmi mozgás némi sörrel leöblítve. Eleinte nehéz munka a kiéheztetett gyomrot munkára bírni, de aztán egészen bele lehet combosodni. Szó szerint. A kissé lazának tapasztalt farmerom hétfő estére már megint feszessé vált combtájékon. De leszarom. Ha ekkorának kell maradnom, hát maradok. Talán ideje fontosabb kérdésekkel foglalkoznom mint a testsúlyom. És kibírom azt is, hogy kedves emberek reménytelem küzdelmeimet látva jótanácsokkal lássanak el a konditeremben. Meg lehet szokni a duciságot. Asszem.

Megnéztem megint Fülest, aki távoli országban él meg csodákat, ellátogattam a neten Újzélandra és körülnéztem az australia.com-on. Mennék innen messze, messze. De nem fogok. Ahhoz gyáva vagyok, és Csibe is gyáva. Pedig nem itt szeretném megvárni a világ végét, a klímaváltozás okozta tragédiák sokaságát és Magyarország szégyenletes csődjét. Nem hiszek a politikusokban és -nak, és nem szeretem az érzést, hogy magyar vagyok. Nem tölt el büszkeséggel, hogy itt születtem. Nem érzem a magyarokban rejlő történelmi erőt és azért nem akarok lovaglást és nyilazást tanulni, hogy megtapasztalhassam. Szégyen, ahol most az ország tart és szégyen, ahogy azt etetik meg az emberekkel, hogy ez jó.

Voltam a mama klubon és kellemeset csalódtam. Az anyukák, miután feloldódtak, egészen jó fejnek bizonyultak, visszaszívom korábbi, rájuk kivetett gondolataimat.

Ja és fogytam egy kilót. Már csak 13 van hátra ha úgy nézzük. Ha amúgy, akkor 17. De a versenysúlyom és a 27-es nadrágom nem hiszem, hogy valaha is visszatérhet. De végre betartom ezt a diétát, 1300 kcal, naponta 7 alkalomra elosztva. Nem is vagyok igazán éhes közben és ad a napjaimnak némi rendszerességet. 

Tegnap történt, elmentünk Picipöttyel vásárolni, s mivel még nem ül stabilan a gyerekek számára kialakított láblógatós ülésen, hát hordozókendőben jártuk be az áruházat. Az autót hatalmas szerencsével az egyik bevásárlókocsiparkoló mellé sikerült leállítani, ide igyekeztünk vissza. Éppen azon ügyeskedtem, hogy hogyan tudom félkézzel a kocsi csomagtartójába hajítani az egyenzacskókat, hogy ki ne boruljanak hazáig( a bekötéshez két kéz kell, a hason hordott bébi ebben komoly akadály) - amikor egy audi állt meg, orrával a mellettem lévő parkolóhelyet megcélozva. A parkolóhely nagyjából egy kispolszkinak lett volna elég kényelmesen, de az audis úgy gondolta, megoldja. Beállt tehát úgy, hogy ha öt éves gyerek lennék se férnék be a oldalazva a vezetőüléshez . Kiszállt, pittyegett és indult volna befelé. Ötvenes, üzletember-forma fazon volt. Szerintem nem udvariatlanul megkérdeztem tőle, hogy biztos-e abban, hogy jól állt- e be az autóval. Megmutattam a sikátort, ami a két kocsi közelsége okozott, és jeleztem felé, hogy veszélyben van az autója karosszériája. Ha be akarnék szállni, óvatlanul lehorzsolhatom a saját autóm ajtajával. Értetlenkedve bámult rám, majd azt mondta: "rendben, megvárom, míg elmegy és ha baja lesz az autómnak, akkor majd meglátjuk". Rajtam lógott a gyerekem, mindkét kezem tele volt szatyorral, mégsem hivatkoztam pillanatnyi hátrányos helyzetemre. Ehelyett inkább megkérdeztem, hogy miért hiszi azt, hogy a séta káros, pár autóval arrébb kényelmesen be tudna parkolni és senkinek nem okozna kellemetlenséget. Ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy megvárja mi lesz, majd azt mondta, segít beszállni az autómba. Ránéztem a lyukra meg a pasasra és valószínű ekkor nyílt fel a szeme: rájöhetett, hogy nincs más megoldás, mint az általam javasolt. Dühösen kirántotta a kulcsát a zsebéből, elindult a kocsija felé, és mivel barátságosabb kifejezés nem jött a szájára, azt mondta: micsoda egy f* nőszemély ez! és arébbállt. Oda, ahova mutattam.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy jól jött nekünk nőknek ez az egyenjogúságosdi. Ötven évvel ezelőtt hasonló körülmények között, kivették volna a csomagot a kezemből, még talán haza is vezetik az autót, de mindenképpen gavallér módján viselkednek, mert az a trend. Ma nem számít sem a nem, sem a gyerekes státusz, semmi, a saját jól megérdemelt kényelmen kívül. Az egyenjogúságos harcokkal csak jól magunkra maradtunk, az amúgy sem kevés terhek mellé még többet véve a nyakunkba. Ez a férfi sem nőként állt le csatározni velem, hanem egyenrangú félként. Nem hívtam harcba, de úgy vette és nem akart veszíteni. Butasága miatt egy nyertes - vesztes helyzetet teremtett, amiből nem ő távozott elégedetten. Lehetett volna abszolút nyertes is ha arrébbáll, elnézést kérve udvariatlanságáért. De ezt a fajta magatartást már szinte sehol sem látni, nem is várják el az emberek egymástól. Bár ki tudja. Talán ha 180 magas lennék és szőke meg fitos orrú, talán még kávéra is meghívott volna - de ez nem a helyzetről szól, csak a saját önbecsülésem hiányosságairól. Erről meg jobb szót sem ejteni.